- Ennek a történetnek talán kissé kevésbé ismert a musical-változata. Milyen zene társul a népszerű sztorihoz?

- Ahogyan a musicaleknek általában, úgy ennek a darabnak is az a sajátossága, hogy akkor kezd el zenélni a színpad, akkor énekelünk, amikor az érzelmek szavakban már nem kifejezhetőek. Dalra fakadunk Geogre és Doris kapcsolatának küzdelmes és boldog pillanataiban, akkor, amikor egymásra találnak, és akkor is, amikor nem. Miután azonban itt nagyon hosszú idő telik el: a szereplők fiatalságától az öregségig kísérjük őket, a zene is megpróbál egyfajta esszenciát mutatni az adott korokról. Érzékelni lehet benne egy kis zeneszerzői „Így játszotok ti-paródiát”. Én hallani vélek benne Beatles harmóniafordulatokat, aztán később egy kis Jézus Krisztus szupersztárt, vagyis nagyon sokféle stílusú zenébe kóstolunk bele. A zeneértőknek ez külön csemege lehet.
- Az öregedést hogyan oldják meg a jelenetek között?
- Ehhez nagyon komoly háttérmunka szükséges, hiszen körülbelül tizenöt-húsz másodpercünk van arra, hogy átöltözzünk, hogy elkészüljön az új smink és frizura. Úgy kell ezt elképzelni, amint az autóversenyzésben a kerékcserét. Főleg az öregkori átváltozásaink fantasztikusak. Nem is értem, hogyan képesek ilyen rövid idő alatt elkészíteni a sminkmesterek azokat a megjelenéseket, amiket mi napokig tervezgettünk. Sokat köszönhetünk nekik, így a tapsból is mindig megpróbálok nekik átadni valamit.
- Ezt az előadást már több városban, többféle színpadon is bemutatták. Mennyit kell változtatni egy-egy alkalommal, amikor nem az eredeti helyszínen, az Operett Raktárszínházában játsszák a darabot?
- Játszottuk már olyan nagy színpadokon, mint a Szegedi Szabadtéri Színpad, vagy az Operettszínház, de kisebb helyszíneken is. Így szerencsére már megvan a rutinunk abban, hogy mit hogyan kell a helyszínhez igazítani. A színészi játékban csupán az intimitás mértéke változik kissé. A zenei kíséret is más: a kisebb színpadokon, mint például itt Kecskeméten, nem nagyzenekarral, hanem egy kétzongorás változattal mutatjuk be az előadást. Mindebből természetesen a nézőknek semmit sem szabd észrevennie.
- Beszéljünk egy kicsit az Ön által megformált karakterről, George-ról. Hogyan ítéli meg az ő tetteit?
- Ez az egyik kedvenc szerepem. Én mindig úgy szoktam próbálni, hogy megpróbálom kitalálni: az adott helyzetben én mit tennék, és hogyan viselkednék. A karakter szövege adott, ahogy azok a szituációk is, amiket átél – ezektől nem lehet eltérni. De mindig megpróbálom megérteni, hogy a figura miért cselekszik másként, mint ahogyan én tenném egy hasonló helyzetben, hogy mi a belső lélektana a tetteinek. Ha ezt megfejti az ember, akkor képviselni is tudja az érvrendszert. Innentől kezdve ki lehet mondani, hogy én nem tennék olyat, mint George, de megértem őt. Ha nem így lenne, már az elején kiesnék a szerepből.