Zoli és Mariann a Nők Lapjában

– Jól álltok egymásnak. Mondták már? 
– Jaj, csak ezt ne! Az előbb egy másik újságíró ugyanezzel hívott fel! – kap a fejéhez. 
– És mit mondtál neki? – kérdezi Mariann felvillanyozva. 
– Azt, hogy persze, titokban két gyerekünk van!
– Azt nem kérdezte, hogy akkor miért énekeltétek el együtt a Kerek egész című slágert? 
– A szerkesztők kérése az volt, énekeljünk el egy saját dalt is. Egyébként megkérdeztem a feleségemet (Szinetár Dóra – a szerk.), és ő is azt mondta, csak rajta, legalább a koncertjeinken duettben is előadhatjuk. 
– Olyanok voltatok, mintha testvérek lennétek. 
– Erre a Kerek egészben rá is játszottunk – bólogat Mariann. – Például az ő nadrágját viseltem az egyik előadáson. Kicsit ugyan be kellett venni a derekából, de különben jó volt rám. 
– Te választottad Zolit, vagy kijelölték számotokra a partnereteket? 
– Zoli választott engem! – néz rá partnerére hálásan Mariann. – Egyik reggel belenéztem az újságba, és látom, hogy új megaprodukció készül. Írták, hogy énekelni meg táncolni kell. Egyből felsikoltottam, ez nagyon nekem való lenne! Otthon szívesen dalra fakadok, szenvednek is a szomszédok... De persze meg se fordult a fejemben, hogy én ebbe bekerülhetek. 
– A legjobbkor érkezett a felkérés. Megvált tőled az RTL Klub, kezdtél eltűnni... 
– Azért addigra már egyenesbe jöttem, de tény, hogy hiányzott egy igazi nagy dobás. Amikor délután csörgött a telefon és felkínálták ezt a szereplést, alig akartam hinni a fülemnek.
– Miért pont Mariannra esett a választásod, Zoli? 
– Mert együtt játszom az Operettszínházban a nővérével, Annával, és nagyon jól kijövünk. Jó humora van, az édesanyjuk énekesnő, gondoltam, nem eshet messze az alma a fájától. Egyszer-kétszer találkoztunk is már premiereken...
– És mi volt a benyomásod Mariannról? 
– Az, hogy egy lökött tyúk. Rettentő közvetlen, és legalább olyan túlfűtött, mint én. Pont jó lesz mellém.
– A romantikát viszont következetesen száműztétek a produkcióból...
– Ez nekem köszönhető – mentegetőzik Mariann. – Könyörögtem a szerkesztőknek, hogy ettől kíméljenek meg. Én attól tudok kiteljesedni, ha lázasan pöröghetek meg robbanhatok. Ebben nagyon egymásra találtunk. Zoli szenvedélyesen szereti a hivatását, mindenben a tökéletességre törekszik...
– Ezt Fred Astaire-től tanultam – nyugtázza Zoli. – A próba végén állítólag mindig megkérdezte: mindenkinek minden világos? És ha az volt a válasz, hogy igen, akkor kiadta az utasítást: „Na, akkor próbáljuk el még egyszer!” 
– Nekem ez cseppet sem esett nehezemre, mert nagyon élveztem a show-t. Ugyanolyan szenvedélyesen szerettem tíz héten át, mint Zoli. Mindent megpróbáltam, hogy felzárkózzam hozzá, talán ezért is kezdett el becsülni. 
– Nagyszerű érzés volt látni, hogy Mariann hétről hétre mennyit fejlődik. Egyébként az egész tévés produkciót nagyon szerettem. Egy kicsit benne volt a múltam, értem ezalatt a popkedvenceimet, és a jövőm, a tanítás is. Semmi másra nem kellett figyelnem, csak a zenére.  
– Nagyon tudtátok, mi kell a nézőknek! 
– Tévedsz. Gyomorból dolgoztunk. Bár mai, modern zenére épült a műsor, mi mindig beleloptuk a régi kedvenceinket, például Michael Jacksont vagy az Eddát, és reménykedtünk, hogy amit kitaláltunk, az a közönségnek is tetszeni fog. A Katy Perry-számnál, az „I kissed a girl”-nél, amikor végre bekattant, mit kellene csinálni, vadul elkezdtünk dolgozni. Aztán fellépés előtt húsz perccel Mariann látott engem iszonyúan szorongani. Mert mi lesz, ha az, hogy én kiskölyöknek öltöztem, nem jön be? 

– De bejött. Imádott benneteket a közönség. 
– Nekem ez volt a legnagyobb ajándék – vallja be Mariann. – Őszintén szólva, kezdetben úgy gondoltam, nem vagyunk mi annyira különlegesek. Minden számunk után rohantam a színfalak mögé felhívni anyut, hogy milyenek voltunk. Édes volt, mindig azt mondta: „Visítottam a gyönyörűségtől!” Vagy lenéztem a nézőtérre, és mondjuk Tóth Gabi anyukája puszit dobott nekem. Szóval láttam, hogy megszerettek bennünket. 
– Nehéz lehetett a végén veszíteni...
– Persze, hogy nehéz – válaszol Zoli. – Az olimpiára is győzni mennek a versenyzők, nem? Az, hogy az eredményhirdetés után pár másodpercig letaglózva álltam, szerintem természetes. Aztán elrohantunk a kedvenc török éttermünkbe, és már a levesnél megnyugodtam. Carameltől kikapni egyébként is megtiszteltetés. 
– Nekem még addig se tartott. Azonnal Zoli nyakába borultam, hogy „ne haragudj!”. Olyan aranyos volt, megölelt, hogy „ne hülyéskedj!”. És részünkről el volt intézve. 
– Az utolsó számnál majdnem elsírtátok magatokat...
– Mert Zoli mást csinált, mint amit megbeszéltünk! Éppen összefontam a karom a refrén előtt, amikor a hátam mögé lépett, és rappelni kezdett. És olyan szépeket mondott, hogy alig bírtam ki könnyek nélkül. De azt hiszem, ő is. Mondd el a szöveget Zoli, légyszi’!
– Na jó, legyen: „Mariann, kicsi lány, állj, várj, / Nézd meg jól, hova jutottál! A közönség ma érted tombol, / Pörgős  és szexi vagy tényleg, A színpadtól nem kell már félned, / a duettünk ma véget ér. De te menj tovább, / nálam nagyra nőttél.” 
– És merre tovább, Mariann? 
– Vissza, a mikrofon másik oldalára. Az az én igazi szenvedélyem.
– És együtt merre?  
– Talán hozzánk, a kertbe – ajánlja fel Zoli. – Csapunk egy baráti kerti sütögetést, és felidézzük a szép pillanatokat. Jó lesz?